Két kisfiút emelnék ki. Csak egy dolog volt közös bennük, hogy mindketten szorongtak. 

Az egyik kisfiút örökbe fogadták, erről ő is tudott. A játékok során mindig irányító szerepet akart betölteni és negatív figurákat választott magának, többnyire állatok bőrébe bújt, akik vagy keverékek voltak vagy valamilyen vadállatok, megfékezhetetlenek. A foglalkozások alkalmával egyre szelídebb lett és teret adott jó eszének és érzékenységének. Mesélőként komplex történeteket mondott el, melyeknek vége pár hónap elteltével boldogan zárult. Ő volt az egyetlen, aki a foglalkozások végén a pozitív önmegerősítés és önszeretet helyett azt kiabálta, hogy utálom magam. Nem telt el két hónap és ő is meg tudta ölelni magát és azt mondta, szeretem magam.

A másik kisfiút egyedül nevelte az édesanyja. A fiú rendszeresen járt a foglalkozásokra, akart jönni, de nem állt be a játékokba csak külső szemlélője volt a dolgoknak. Érdekes volt látni, hogy annak ellenére, hogy aktívan nem játszik a többiekkel, ő is átéli a játékok élményét, olykor hozzá is szól.

Majdnem két hónap telt el, mire sikerült bevonnom és szerepekbe bújt. Az igazi visszacsatolást azonban az Édesanyjától kaptam, aki utólag megosztotta velem, hogy a fia eddig soha egy közös szereplés alkalmával nem lépett fel társaival az óvodában, de most először ő is kiállt és szerepelt Anyák napján.